26.fejezet

Kedves Olvasóim!
Mivel hosszú hétvége van és mert megjött az ihlet ezért kaptok még egy részt:) Remélem tetszik és komiztok! Nekem a vége kivételesen tetszik! Nagyon köszönöm szépen a kilenc rendszeres olvasót és a több mint 4500 megjelenítést! Imádlak titeket!
 Jó olvasást!
Xx RR
 
                                     Felhők felett

*Elisabeth szemszöge*

- Lisi ébredj! - ébresztett fel Niall. Mindenki itt volt a szobában és engem figyelt. - Jól vagy? - nem válaszoltam csak megráztam a fejem és felültem majd a többiekre néztem akik aggódó tekintetekkel leptek engem.
- Sikítottam álmomban? - kérdeztem félve.
- Igen, meg azt hajtogattad, hogy nem, nem lehet. Ijesztő volt... - mondta Louis.
- Én...én sajnálom...sajnálom nem...nem akartam... - dadogtam össze-vissza idegességemben. - Sajnálom...sajnálom...sajnálom... - mondogattam egyre halkabban és elkezdtem zokogni, így a kezeimet az arcom elé raktam.
- Nincs semmi baj, te nem tehetsz semmiről... - nyugtatott Niall miközben átölelt.
- De az én hibám... - suttogtam.
- Megint ugyanaz az álom? - kérdezte Harry kedvesen.
- Nem...rosszabb... - kezdtem újból zokogni. Felálltam az ágyról, de bár ne tettem volna mert a lábaim feladták a szolgálatot és elsötétült minden..

*Niall szemszöge*

- Nincs semmi baja csak elájult. - mondtam a többieknek. Visszafektettem az ágyba és megkértem Liamet, hogy hozzon hideg borogatást, mert lehet, hogy segíteni fog. Li készségesen megtette amit kértem, így Lisa fejére helyeztem a vizes rongyot. Öt perc sem kellett és elkezdett nyöszörögve ébredezni, mire azonnal felkaptam a fejem. A többieket már rég megkértem, hogy menjenek ki, ezért csak ketten voltunk a szobában. Leültem Lis mellé és az arcát fürkésztem hátha le tudok olvasni valamit belőle, de csalódnom kellett, mert az arca tele volt mindenféle érzelemmel.
- Sajnálom... - suttogta törökülésben. Összehúzott szemöldökkel figyeltem őt, hogy miért kér bocsánatot.
- Jól vagy? - kérdeztem, de ő nem válaszolt. - Minden rendben? - erre a kérdésemre sem válaszolt csak a szemeimbe nézett. Kezeimet az arcára raktam és egy puszit nyomtam az orra hegyére. Az ujjammal elkezdtem simogatni, mire ő elmosolyodott. - Ha valami baj van, nyugodtan szólj nekem. - egy aprót bólintott, mire én felálltam és lementem a konyhába.
- Hogy van? - kérdezte lent Liam. Kifújtam a levegőt és leültem hozzájuk.
- Nem szólal meg. Ha meg beszél is csak annyit mond, hogy sajnálom. - magyaráztam a fiúknak.
- Miért? - kérdezte Louis.
- Valószínűleg most jön ki rajta az a sok megrázkódtatás amin keresztül ment. Kezdve az apja halálával, a 16 évesként történt dolgok, az anyukája halála és most pedig az, hogy Josh elmegy. - szólalt meg bölcsen Liam. Ez a fiú mindig is okos és bölcs volt.
- Szerintetek tudunk neki segíteni? - kérdeztem a fiúkra felnézve.
- Nem hinném... - válaszolt Zayn. Mindenki csöndben maradt és el volt foglalva a gondolataival. Halk lépteket hallottunk meg, ami egyre hangosabb volt, ezek szerint Lisi jön. Nem tévedtem, mert pár mp után az ő csodálatos alakja rajzolódott ki és intett egyet a fiúknak, nekem pedig egy puszit nyomott az számra. Öntött magának kávét és leült közénk. Mindenki őt nézte, ami miatt kicsit zavarba jött, ami engem késztetett mosolygásra. Mindenkit értetlenül nézett, hogy miért bámuljuk ennyire. Felállt és mutatta, hogy mindjárt jön. Fogalmam sincs, hogy hova indulhatott, de majd kiderül. Amikor visszajött helyet foglalt mellettem és behozott egy füzetet és egy ceruzát.
- Honnan szerezted? - kérdezte értetlenül Zayn. Lisi egy angyali mosolyt küldött felé, majd bociszemeket meresztett rá. Felkuncogtam, mert levágtam, hogy Maliktól hozta ki.
- Persze! - mondta nevetve Zayn, mire szerelmem egy puszit küldött felé.
- Hé! És én? - kérdeztem tetetett felháborodottsággal. Felkuncogott és egy érzéki csókot nyomott ajkaimra, amit én örömmel viszonoztam.
- Vannak itt gyerekek is! - szólalt meg Louis ami miatt elváltunk egymástól. Lisi elkezdett valamit írni a füzetbe majd odaadta, így én felolvastam.
- "Tudni szeretnétek, hogy mit álmodtam?"
- Csak ha nem baj. - válaszolt Liam. Lis mosolyogva megrázta a fejét és újból a kezébe fogta a ceruzát. Most viszont nem írt, hanem rajzolt.

- Mikor lesz kész? - nyafogott Harry egy 15 perc után. Lisi felnézett és egy szúrós pillantást küldött a fiú felé, majd folytatta a rajzolást. - Ha szemeivel ölni tudna, akkor én már kinyiffantam volna. - motyogta az orra alatt Hazz. Egy öt perc után átnyújtotta nekem a rajzot, amitől a szám tátva maradt, olyan gyönyörű. Felmutattam a többieknek is, akik ugyanúgy reagáltak, mint én.
- Ez...ez...gyönyörű! - mosolyogta Zayn.
- Egyet értek! - mondta egyszerre Liam, Louis és Harry.
- Anyukád? - kérdeztem halkan. A lány bólintott és lehajtotta a fejét.

*Elisabeth szemszöge*

- Hogy ki hiányzik a legjobban? Fogalmam sincs. De talán anya...mert apát alig ismertem két évesen. Anyát viszont húsz éven át ismertem és szerettem. Fogalmam sincs miért viselkedek így, hogy meg sem szólalok, de egyszerűen nem jön ki hang a számon. Meg tudnám erőltetni magam, hogy beszéljek, de ahhoz gyenge vagyok. Fizikailag és lelkileg is. Fizikailag azért, mert a folytonos rémálmok miatt nem tudom kipihenni magam, míg lelkileg a sok fájdalom amit átéltem az nagyon megterhel.
- Nincs valaki olyan aki mellett biztonságban érzi magát? - kérdezte a nő. Itt fekszek egy kanapén és elmondom minden bajom és a nő aki mellettem ül egy széken, ő pedig próbál segíteni. Tegnap miután a fiúktól eljöttem, eldöntöttem, hogy megpróbálok egy ilyen "pszichológust".
- De van. A barátom.
- Akkor próbáljon meg minél több időt vele tölteni és a barátjaival, hogy kikapcsolódjon. Akár menjen el nyaralni vagy legalább egy pár napra elutazni. - tanácsolta a szimpatikus és kedves nő. Felültem és megigazítottam magamon a ruháim és a hajam, majd megköszöntem a segítséget és távoztam. Nem tudom mit csináljak...ez így nem mehet tovább! Nem jó se nekem, se Niallnek. Neki egy olyan lány kell, akivel nincsen semmi baj. Velem mindig csak a baj van...folyamatosan tönkremegy minden körülöttem. Az életem romokban...Eldöntöttem. Hazafelé vettem az irányt és fogtam egy taxit. Gyorsan a lakáshoz értünk, így kifizettem a sofőrt és beléptem a házba. Felrohantam a szobámba és elmentem fürdeni.

*Edward szemszöge*

A bambulásomból a telefonom zökkentett ki. A kijelzőn Lisa neve villogott, így azonnal felvettem.
- Szia Li! - köszöntem boldogan, de egyből lehervadt a mosolyom, mikor meghallottam komoly és egyben kétségbeesett hangját.
- Segítened kell! Fél óra múlva a Starbucks - ban! - mondta és letette. Nem sejtek jót...


Egy fél óra múlva Lisa lépett be az ajtón és az asztalhoz sietett ahol én ültem. Velem szemben foglalt helyet, mire én oda toltam neki a forrócsokiját, mert az a kedvence. Egy hálás pillantást küldött felém, majd beállt a csönd.
- Miben segítsek? - kérdeztem előre dőlve, így a könyökömmel támaszkodtam az asztalon.
- Nem tudom, hogy mondjam el...az elején kezdem. Nekem romokban az életem! Meghalt mindkettő szülőm, úgy hogy az egyik az én hibámból, a tizenhat évesen elkövetett dolgok, a sok rémálom, ami miatt nem tudok aludni egy percet sem és az, hogy ez Niallnek sem jó.
- Hogy érted, hogy Niallnek sem jó? - kérdeztem rá az monológ végére.
- Úgy, hogy velem csak a baj van. Folyamatosan rám kéne vigyáznia, de a munkája is fontos, így választania kéne, de nem tudna. Meg neki egy olyan lány kell akivel nincsen semmi baj, nem hisztis, nem bunkó és nincsen a kiakadás szélén. Szóval elutazom. - vázolta a tényeket, amik hülyeségek. Lisivel nincsen semmi baj!
- Mennyi időre mész?
- Lehet, hogy pár hónapra, lehet, hogy pár évre és lehet, hogy akár örökre... - mondta, de az utolsó szónál még a lélegzetem is elállt. Örökre? Az nem lehet!
- Biztos jól átgondoltad a dolgokat? - kérdeztem rá, hátha megváltoztatja a döntését. Bólintott egy kicsit, ami azt jelenti, hogy nincs visszaút mivel nagyon makacs egy lány.
- Megkérhetlek valamire? - kérdezte félénken. Egy nagyot bólintottam mire folytatta. - Elvinnél a repülőtérre? - vettem egy mély levegőt és válaszoltam.
- Persze! De mikor?
- Ma.
- Jó. - mondtam meglepődve. Nem gondoltam volna, hogy már ma elmegy. - És akkor mi lesz Niallel?
- Már szakítottam vele, mielőtt idejöttem. - na ez még jobban meglepett. Lisinek egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán amit gyorsan le is törölt. - Csak annyit mondtam, hogy ez így nekem nem megy és bocsánatot kértem, majd elmentem. Fogalma sem volt, hogy miért tettem amit tettem. - mondta és elkezdtek a könnyei leszánkázni az arcán. A zsebemből gyorsan előkaptam egy zsepit amit átnyújtottam neki.


- Biztos vagy benne? - kérdeztem meg még egyszer. A repülőtéren állunk és búcsúzkodunk, mert bemondták, hogy megkezdhetik a beszállást Lisi járatára.
- Nem. De muszáj mennem. - mondta határozottan. Rosszallóan megráztam a fejem, mire ő felkuncogott. Átöleltük egymást, jó szorosan, annyira amennyire csak lehet.
- Szeretlek! - suttogta a fülembe. - Hiányozni fogsz!
- Én is szeretlek! Vigyázz magadra, kérlek! - búgtam a fülébe. Elengedtük egymást és egy biztató mosolyt küldött felém.
- Kérlek ezeket add oda akinek van címezve. A fiúk címe ott van azon a kis papíron. - adott oda pár levelet. Megfogta a bőröndjeit és elkezdte maga után húzni, majd egy pillanatra megfordult tengelye körül és integetett nekem, majd beszállt a repülőbe.

*Elisabeth szemszöge*

Nehéz, de muszáj! Ott kell hagynom a Barbit, Samet, Liamet, Louist, Harryt, Zaynt, Edwardot, és azt aki a világon legfontosabb számomra, a szerelmemet; Niallt. A szívem majd megszakad, de ezt meg kellett lépnem. Tudom jól, hogy fájdalmat okoztam Neki, de már nincs visszaút. A repülőn ülök, a felhők fölött és Olaszországba tartok, az unokatesómhoz.

Macario

A seggemet is szétültem, mire leszállt a gép. A csomagjaimat megfogtam és az emberek között kezdtem keresni az unokatesómat. A tömegben nehezen, de kiszúrtam, így megindultam felé. Ő is észrevett engem, így elkezdett közeledni.
- Lisi! - mondta miközben átölelt.
- Macario! Olyan rég láttalak! - köszöntem boldogan. Boldog voltam, mert újra láthatom ezt a lüke fiút. Segített elvinni a bőröndjeim a kocsijához. Mit ne mondjak nagyon jó autója van. - Ezt a szépséget, majd én is vezethetem? - kérdeztem angyalian, miközben egyik ujjam végig húztam fekete autón. Felnevetett, majd beszálltunk. Berakta a kulcsot és elindította, mire a motor hangosan felmordult. Rálépett a gázra és már hajtottunk is. Rómából az út Nápolyba annyira nem volt hosszú, én legalábbis hosszabbra számítottam. Mikor megérkeztünk és kiszálltunk az autóból, egy csodálatosan gyönyörű ház előtt álltam, ami a tengerparton van. A csomagjaimat Macario megfogta és bevitte. Én kint maradtam és élveztem a napsütést és a gyenge szellő fuvallatát, ami néhol a hajamba kap. Egy nagyot szippantottam a levegőből, ami más mint Londonban, de nagyon jó. Pár perc után bementem a házba és körülnéztem a hatalmas lakásban. Minden nagyobb volt, mint amire számítottam, de nekem tetszik.
- Macario! - kiáltottam el magam.
- Fent! - hallottam meg hangját a csigalépcső tetejéről, így megindultam felfelé. - Gyere megmutatom a szobád. - mosolygott rám és az egyik ajtó kilincsét lenyomva tárta ki előttem a nagynak mondható szobát. Jobb oldalt egy franciaágy, vele szemben egy plazma tv, míg bal oldalt két szekrény, az ajtóval szembeni falon egy hatalmas üvegajtó, ami egy erkélyre vezet.
- Hát...ez...FANTASZTIKUS!! - sikítottam és unokabátyám nyakába ugrottam.
- Megérdemled húgi! - vigyorgott rám. Ő engem húginak szokott hívni, mert egyke és mindig is szeretett volna egy testvért, meg mi testvérként szeretjük egymást. Én Rio-nak szoktam hívni, mert kicsiként nehéz volt kimondani, hogy Macario ezért így neveztem el.
- Szeretlek Rio! - suttogtam a fülébe, amin felkacagott.
- Én is szeretlek húgi, de most pakolj ki és gyere le enni. - engedtük el egymást az ölelésből.